Nem tudom, hogy mi a rosszabb...

Végignézni, hogy a Csimama, akinek erejét mindig csodáltam, és a mélységes szereteten kívül példaképemnek tartottam, végül elfogyott. A már sokszor legyőzött betegsége végül felemésztette. Nem ismerte meg a többieket, csak engem a fiain kívül, és azt hitte, hogy tinédzser vagyok. Simogattam a kezét a kórházban, belülről nyelve a könnyeim, miközben a haját mostam. Harcolt végig, de veszített.

Vagy tudni, hogy mi történik az apámmal. Vele, akit imádtam, de elhagyott, nem kellettem neki, ami életem legnagyobb kudarca volt, ami minden kapcsolatomra tudat alatt kihatott. Új családja lett. És én nem vagyok ott, mert sok-sok éve őket választotta, noha nem kellett volna választania. És ő feladta a harcot. Elcseszte. Mindent elcsesztett!

És már nem hiszek a csodákban én sem..