A 6-os út. Semmi sem változott. Útközben a zenét hallgatva ugyanazt a játékot játszottam. Elképzeltem, ahogy átvágtatok Kelta hátán a napraforgó mezőkön, az árvalányhaj tengereken. 

Tudom, mindig én akarok mindent egyedül megoldani, és végigcsinálni. De bár ne kellene. 

¤¤¤

Az én nagy, erős és kemény apám. Mindig olyan magasnak tűnt. A keze hatalmasnak, amit sosem fogtam meg, mindig csak a mutatóujját markoltam kiskoromban az apró mancsommal.
Most olyan kicsinek és törékenynek tűnt a formátlanul gyűrődő takaró alatt, és a keze, amit életemben először megfogtam olyan gyengének.
Vártam, hogy kinyissa a szemét, és tegyen valami pikírt megjegyzést, ami után önmagával elégedetten tudna jóízűt mulatni. De csak feküdt ott, a gép lélegeztette, én pedig alig láttam a remegő könnyeimen át. Nehéz volt bármit is mondani.

- Ahogy te mondanád, "szedd össze magad, fiam!"...

Amikor kijöttünk, a húgomat átölelte a párja.. Én meg csak álltam ott, a könnyeimet nyelve, nyugtalanul, a fájdalom súlyával a mellkasomon. Nincs ez így jól.