Vízpermetet érzek az arcomon, szél matat a hajammal. Érzem, ahogy kellemes súllyal borul rám a mögöttünk álló fantasztikus nap, az élményektől zsong a fejem. Lehunyt szemmel is érzem, hogy ott van mellettem, hozzám sem kell érnie ehhez. 
Annyira boldognak érzem magam, mégis ott motoszkál a gondolat, hogy valami vár rám, mágnesként vonz magához, mennünk kell. 
Kinyitom a szemem, és meg sem kell mozdulnom, mert Ő végre a kezemért nyúl. Hatalmas mosoly terül szét az arcomon, és gyermeki lelkesedéssel szorítom meg, és bújok a karjához egy pillanatra.

Kicsiny utcák, minden ablakban virág, a macskaköveken selymes, finom por, a lábujjainkra telepedik. Keringünk, látszólag céltalanul, de úgy megyek, mint egy szimatot fogott vadászkutya. Minden idegszálammal figyelek, szinte izzik a bőröm az izgatottságtól. 
Tudom, hogy ott van valahol. Hogy mi, arról sejtelmem sincs, csak azt tudom, hogy KELL. Ő nem kérdez, még egy hülye poént sem dob be, érzi, hogy ez most fontos. 

Aztán felrémlik egy furcsa gondolat. Félszegen felpillantok rá, a mosolyára, csillogó szemére, a szakállára, amin átsejlik a lenyugvó Nap fénye, aztán összekulcsolódott ujjainkra. 
Talán nem is a cél a lényeg, hanem az, ahogyan eljutunk odáig.

¤¤¤

Ébredés után még sokáig dédelgettem ezt a hangulatot, laposakat pislogva a plafon felé. Kezemben volt a telefon, hogy írjak valamit, de aztán inkább hagytam, hogy kicsússzon az ujjaim közül.