Hevesen dobogó szívvel ülök, szinte pislogni sem merek. Várom, mikor hallom meg, hogy nyílik az ajtó, amit neki hagytam bezáratlanul, vagy ha nem jut be senki mögött, akkor becsenget. Az eszem tudja, hogy hiába. De a szívem várja, hogy hazajöjjön, remélve, hogy maradt még a kis csodából valami, hogy most megtörténik az, amire mindig is vágytam, a "Nagy romantikus tett". Egyszerűen megjelenne, és én rohannék a karjaiba. Megölelne, és a hajamba suttogná "nem lesz semmi baj, megoldjuk együtt!".