Nekem sosem volt rendes családom. Löktek minden felé, sosem kaptam igazi szeretetet, számomra a szülői ölelés elképzelhetetlen. Csak azt tanultam meg, hogyan viseljem el a veréseket, a fejemhez vágott sértéseket, hogyan kell elveszíteni embereket. Amikor mosolyogva lépek ki a szobám ajtaján, és vágódeszkával esnek nekem, és csak várom a végét. Amikor a számomra legfontosabb személy egy szó, egy magyarázat nélkül hagy magamra. Hogy ezt a fájdalmat cipelem egy életen át, és úgy halt meg, hogy el sem mondhattam neki. Mindig csak a veszteség jutott. Nekem volt, hogy konkrétan az életbenmaradásért kellett megküzdenem, mikor már egy hete nem ettem, és nem tudtam felkelni a matracról, és nem fordulhattam senkihez. Erre lehet bólogatni, de aki nem így nőtt fel, annak halvány segéd fogalma sincs semmiről. 

Nem tetszelgek az áldozat szerepében. Rengeteg szar dolog történt, de mindig mindenből felálltam. És sok mindenkivel volt konfliktusom (érdekes, többségében pont olyanokkal, akik normális családban, igazi valós problémák nélkül nőttek fel), de mindig én voltam, aki ennek ellenére próbáltam mindent helyrehozni. És lehet, hogy évekkel később, de akkor is megpróbáltam, és sokszor jártam sikerrel. Annak ellenére, hogy mennyi mindent baszok el, és kezelek rosszul, én igyekszem ezen változtatni, vagy engedni. 

"Arra akartam kihegyezni az egészet, hogy ő ne ítélkezzen. Szerinted tényleg arról ment a lamentálás, hogy mi a tabu téma veled? Abból is azt akartam kihozni, hogy ennek ellenére tök jól működik a barátságunk, mert elfogadjuk ezeket egymásban, nem állandóan felhozzuk, és basztatjuk egymást."

Sosem könnyű elfogadni valakinek a hibáit. De meg kell látni a törekedést. És egyszerűen el kell fogadni, hogy nem mindenben értünk egyet, tiszteletben tartani a másik véleményét, még ha minket bosszant is. Nem KELL meggyőzni egymást mindenáron. Nem kell mindent elvinni a falig, és levinni a történetet a pokol legmélyebb bugyraiba, hogy sokkal rosszabbnak lásd végül, mint amilyen.
És ennél sokkal nehezebb elismerni a saját hibáinkat. Amit én megteszek, bármennyire fáj, és bármennyire gyűlölöm magam érte. Ez van.