Az a baj, hogy túl boldog vagyok, és közben sikoltva kattognak a fogaskerekek néha az agyamban, arra figyelmeztetve, hogy vége a nyárnak, hogy vége az úgymond "mézes heteknek". Annak eshetősége, hogy valami tökéletes indokként végzi, mintha csak erre várna, hogy belekapaszkodva hajtogathassa megőrjít.. mert ez az egész fantasztikus, és kár lenne érte.

A nyomozós játék izgalma, a fagyizás édese, a közös medencézés pajkossàga, a hálószoba fülledtsége, a határátkelés izgalma (fél percre külön orszàgban voltunk :O), a parasztétterem hangulata, a dunapart nyugalma, az esti szieszta családias békéje.

Az én csillapíthatatlan érzéseim...