P az egyetlen, aki képes szándék nélkül megnevettetni akkor is, amikor nagyon szomorú, magányos és boldogtalan vagyok, és ordítva tudnék sírni. Aki ismer engem. Akivel soha nem veszekedtünk egymás miatt, sosem volt gondunk egymással, csak az élet alakította a dolgokat úgy, ahogy. Bármennyi idő telik el, olyan, mintha tegnap beszéltünk volna utoljára.

"Annyiszor eszembe jut az a hétvége, amit egy edzőtábor után nálad töltöttem, és végig aludtam. Néha arra keltem fel, hogy megsimogatsz, és hozol nekem valami kaját, és aludtam tovább. Annyira ez vagy te."

És amint leraktam a telefont magamba roskadtam. Írni akartam Zs-nek, és elmesélni. Mindent el akarok neki mesélni. Azt akarom, hogy ismerjen meg, igazán. Hogy ezt is lássa, és tudja, mert már a szemében van a Hókirálynő tükrének cserepe, és ha még emlékszik is néhány jó dologra, ő nem az igazi Endit látja már, mert elfordult tőlem, és csak a szeme sarkából látott mindent, nem az egész képet. Én hülye pedig meg akarom mutatni neki. Azt akarom, hogy Ő legyen az, aki látja, aki megismer mindenkinél jobban. 

De őt nem érdekli. :( Egyáltalán nem érdeklem. Nem ír, nem keres, nem toppan be, nem teszi meg azt a Nagy Gesztust, amire mindig is vártam, ami mindent rendbe hozna. Mert érzem, hogy ez lenne. Hogy rendbe lehetne hozni. De így... Így elkótyavetyéljük ezt a dolgot, ami... ami Olyan lehetne. AZ lehetne. :(