"- Te ragyogsz!
- Jól áll nekem a házasság!"

Én is erre vágytam. Szeretném már ezt mondani. Én tényleg azt hittem, hogy.. Hogy ez lehet az.
Hogy másodszorra nem követi el ugyanazt. Nem zár ki, nem tarja a távolságot, amivel teljesen tönkre vág lelkileg és idegileg, ismét borzalmasan rossz időzítéssel. Hibáztam dolgokban, de hogy elkezdtünk távolodni, ami elindította a lavinát, az nem rajtam múlt. Folyamatos bizonytalanság, megszegett ígéretek. Nem volt alap, amire lehetett volna építeni. Megint. 
Biztonságra vágytam. Figyelemre. Törődésre. Támogatásra. Szeretetre. Összetartozásra. 

Folyamatosan magamat okolom, magamban keresem a hibát, és önostorozás megy folyamatosan. Miközben ő nem teszi ezt, őt nem érdekli az egész. 

Annyira hülye vagyok. Én tényleg elhittem, amikor azt mondta, hogy nálam jobbat nem is kívánhat, hogy nem engedi még egyszer tönkremenni, nem enged el. Olyan nehéz volt újra hinni benne. De megtettem. Tényleg láttam magunkat, hogy végre túljutunk a nehezén. 

Utálnom kellene. Haragudnom kellene. De csak fáj, mert borzasztóan szeretem. Nem érdemli meg. Nem is érdemelte.. :(