Vereség. Vereség. Vereség.

Komolyan, erről szól minden. Hiába teszem oda magam, hiába próbálkozom, nem jelent semmit és semmit nem ér. És nem csak a lolra gondolok. Úgy álltam hozzá, hogy ez az, menni fog. De mintha a boldog, reménykedő arcomba durván ököllel vágott bele, és az érzelmekkel teli mellkasomat feltépte volna, hogy beleköphessen. 

Még a MassivDepressio nevű csodálatos barbárommal sincsen kedvem játszani. Markolászom a telefonom, és tudom, hogy hiába, nem tudom elérni. A szavaim nem érnek el hozzá, vagy ha igen, nem jelentenek semmit. Annyira szeretnék beszélni. Hogy csak egy kicsit engedjen ez a fojtogatóan rossz érzés bennem, hogy kicsit könnyebben vegyek levegőt. Sikoltani akarok, de nem hallja. 

Nem ezt érdemlem.. Istenem, eddig sem, de most ezt tényleg nem érdemlem. Csak egy kicsit miért nem lehet? Csak egy picit..