Nehéz. Szeretnék az az ember lenni, aki igazán támogató ebben az egészben, és undorodom magamtól, amiért nem megy. Amiért ezt érzem. Fáj, és fáj, hogy neki nem fáj..
Belegondolni, hogy többé az már nem az ő szobája lesz. Ha arra járok, már nem ő lakik ott.
Ott feküdtünk le először. Ott néztem rá először "úgy", amit akkor meg is jegyzett. Ott bújtam hozzá, miközben Henryvel játszott tavaly nyáron, amikor minden olyan tökéletes volt. Ott főztünk, miközben Harry Potter és titkok kamrája ment a háttérben, és a telefont felmágneseztük a hűtőre. 
És többé nem készülődik ott, hogy átjöjjön ide. 
Szinte hallom, ahogy undorodva mondja, hogy ne kattogjak ennyire jelentéktelen dolgokon. És próbálom nem tenni, de nem megy. Annyira hiányoznak azok a dolgok..
Melegszendvicsbulik, forró szex, streamek, sötétben beszélgetések, Völgypöröly, utazás, hajszárítás, összebújás.
De ezek már csak bennem léteznek.
Ez a kudarc, ez a veszteség és a véglegesség borzalmas. Borzalmasan nehéz. 
Bárcsak történne valami... Nem tudom. Bár ne fájna ennyire. Bár jobban érezném magam.