Legalább ne lennék lázas és beteg..

Fel akarok ébredni ebből a rémálomból, és jó reggelt üzenetet kapni tőle, hogy jó munkát kívánhassak. 

Minden rezgésnél megdobban a szívem, hogy hátha ő az.. :( nem vagyok normális..

Nem akarom, hogy ne legyen része az életemnek.. Beszélni akarok, nevetni, játszani, Henryt nénzi, összebújni.. Nem akarom ezt. Nem bírom.. 

Ennyi terhet nem bírok már cipelni. És most szakad a nyakamba minden. És egyedül sírok. És nincs egy ölelés, ami megtartana, és feltöltene. Nincs egy kéz, ami megsimogatna. Nincs egy száj, ami azt mondaná, nem lesz baj, megoldjuk. Nincs egy ember, aki hinne bennem.  Megint csak megtaposott,…

Leszedni az apró közös esztergomi képünket a monitor széléről borzalmasan rossz és nehéz volt. Amikor jött a takarító kiüríteni a szemetest, és tudtam, hogy végleg eltűnik, nem bírtam ki, és el kellett bújni a wcbe sírni. Annyira.. mindegy.

Gyönyörűen szállingózik a hó, de most életemben először nem érzek sem vigaszt, sem varázslatot, sem semmit. Csak az üres, kongó, éhező fájdalmat.

Éjszaka van. Olyan mérhetetlen csönd. Szinte ordítóan hangosnak érzem, megsüketít, ahogy két oldalon a fejem mellett koppannak a könnyek a párnán. 

Soha többé nem ölel meg. Soha többé nem játszunk együtt. Nem fogunk utazni. Nem fogja meg a kezem. Nem bújik hozzám. Soha nem fogom látni, mi történt Henryvel. Soha többé nem eszik a főztömből. Soha többé nem tervezünk. Nem látom az otthonát, amit még pár napja mondott, hogy nézzem meg. Soha többé…

Én hülye idióta baromállat meg prágai sonkát (is) vettem az esti melegszendvics partyhoz, hogy felavassuk a tőle kapott sütőt.