Nem térek magamhoz. Amennyit kínzott, vicces azt mondani, hogy váratlanul ért. Pedig de. Újra hinni kezdtem benne, úgy tűnt, hogy jó irányba mennek a dolgok talán végre.  És most nem kapok levegőt, és remeg a kezem, amikor pakolom a zsákba a cuccokat.. Ruháit, az összes pajtit, akik annyi örömet…

Az ürességben őrjöngő, szétmarcangoló fájdalom. A forró könnyek a meztelen ölemben. A tehetetlenség.  Nem bírok az ágyba menni. Oda készítettem a kimosott pizsamáját. Mindenhol kis cuccok, amik rá emlékeztetnek. El sem búcsúzhattam. Nem bírok mozdulni. Megbénult a testem és a lelkem.

Ki vagyok zárva. Mint egy "Nem kérünk szórólapot!" feliratú papír a háztól, és a kaputól messze álló kopott postaládán. Még rálátok a falakra, az épületre, de hogy mi zajlik odabent..?! Miközben össze-vissza cibál a szél, rámszarnak a madarak, és a postás csakazértis odapakolja a rohadt…